2011. augusztus 27., szombat

Váratlan hajnali látogatók

Utálok korán kelni és órára. Este szívesen éjfélig is fenn maradok, csak reggel ne kelljen hajnalban és óracsörgésre ébrednem. Ez alól persze a nyár kivétel! (na, nem az óracsörgést illetően) Mert nyáron már korán fel kel a nap, mert csivitelnek a madarak, mert már hajnalban meleg van, és mert olyan állatok is látogatást tesznek nálunk, akikre nem számítunk. Valamiért a mókusokat mindig nagyon kedveltem. Olyan kedves, jópofa állatoknak tartom őket a gombszemeikkel. Ráadásul lenyűgöző technikájuk van, ahogy futkosnak és akár több métert is képesek megtenni két fa között. Néha amikor állatkereskedésben látok eladó mókust el fog a vágy, hogy hazavigyek egyet. De aztán mindig kijózanodom, egy ilyen mozgékony kis állat kizárt, hogy jól érezze magát egy ketrecbe zárva! (bár jelzem, ez bármelyik állatról elmondható) Az első látogató Lillafüreden érkezett hozzánk, reggelizés alatt. Miközben majszoltuk a vajas kiflit és reggeli bambulásunkba:-) merültünk, megjelent a kis erdei lakó a szemközti óriásira nőtt mogyoróbokron. Ugrált a vöröses-barna bundájával vesszőről- vesszőre és elképesztő sebességgel kapkodta le a mogyorókat a levelek takarásából, majd egy gyors rágás, pattanások hangja és már szállt is lefelé a mogyoró héja. Másnap és harmadnap reggel szintén meglátogatott bennünket. Igyekeztem fotót készíteni róla, de olyan gyorsan mozgott, hogy lehetetlen volt (csodálom a természetfotósokat, bár az ő objektívjeik kicsit jobbak). Aztán elfogyott a mogyoró és nem jött többet. A társát szintén a reggeli órákban pillantottuk meg a patakág fölött a makkot szemezgetve. Ő viszont elég exhibicionista volt. Lejött a fa derekán egész a földig és onnan szemrevételezett bennünket, majd bemutatta akrobata tudását a fák között. Sajna akkor nem volt nálam gép. Aztán eltelt pár hét és ki is ment a fejemből a mókus sztori, amikor a Balaton parton üldögélek, szürcsölgetem hajnali órán a jól megérdemelt tejeskávémat és mit látok a teraszról, az óriásira nőtt fenyőfák között kis barátunk ugrál a tőle megszokott lélegzetelállító ügyességgel. Na ekkor gondoltam (már sokadszor)arra, hogy miért is nincsen örökké nyár, így még a hajnalok is elviselhetőbbek:-)




 











(A képek nem az én felvételeim.) 

2011. augusztus 22., hétfő

Úszunk, úszunk, úszunk!

Az úszásnak már korábban is szerettem volna egy fejezetet szentelni. Az úszás egészséges, talán az egyik legegészségesebb sport, élettani hatásaihoz kétség sem férhet. Ráadásul hasznos is, mert ha az ember tud úszni kitágul számára a világ. Számos sport épül az úszásra: vízilabda, vitorlázás, evezés, búvárkodás, hogy csak néhányat említsek. Ha pedig az ember gyereke tud úszni, a szülő fellélegezhet, s végre megszűnik a gyomorszorító görcs, amely korábban összerántotta, minden olyan alkalomkor, amikor a csemete 10 cm-nél mélyebb vizet közelített meg. Nálunk különösen fontos szerepet tölt be, mert mindketten imádjuk a vizet és az ehhez kapcsolódó sportokat. Ráadásul apa versenyszerűen úszott vagy tíz évig, kajakozott és a mai napig vitorlázik, szörfözik. Így természetes volt, hogy a gyermeket 3 hónaposan babaúszásra cipeljük. Na persze a kisfiúnk kézzel-lábbal és főleg hangerővel tiltakozott a procedúra ellen. Pedig akkor már simán fürdött a nagy kádban apával, álltam vele félórákat a zuhany alatt és rég nem zavarta az arcára, szemébe fröccsenő víz. Túl volt az első víz alatti merülésén és mégsem. Amikor betöltötte a 6 hónapot újra próbálkoztunk, de a változás csak a hangerőben volt mérhető. Ekkor úgy döntöttünk egy időre felhagyunk az úszás témával. Persze ez nem ment túl könnyen egy állandóan vízben levő családnál. Apa a maga módján elkezdte vízhez szoktatni egy szem kicsi fiát és gyönyörű eredményeket ért el nála. 2 évesen simán felhozta a medence aljáról a játékot, "átúszott" a lábunk között, beugrott a partról a mély vízbe is. Lehetett őt dobálni, forgatni a vízben. Soha nem használtunk sem úszógumit, sem karúszót csak mellette voltunk. Ennek ellenére amikor felkínáltuk a babaúszást számára, újra komoly ellenállásba ütköztünk. Most már meg is fogalmazta: nem és nem megy be a vízbe, ha a bácsi kéri és nem hajlandó semmit sem megcsinálni abból, amit szeretne.Őszintén, nagyon el voltunk keseredve, de újra engedtünk neki és megint egy évre napoltuk az úszás dolgot. Aztán 3 éves korától kezdve próbáltunk helyet találni neki, de reménytelenül. A babaúszáshoz már nagy volt, az igazi úszáshoz meg kicsi. Végül 4 éves kora előtti nyáron találtunk egy tündéri aranyos nénit, akit elfogadott és szívesen járt hozzá. A baj csak az hogy őnála inkább csak pancsolt, mint úszni tanult. Ami persze egy kisebb és vízhez szoktatásra váró gyereknek tökéletes lett volna (illetve, aki retteg a víztől), de neki már kevés volt. Végül apa beszélt a régi úszótársaival, akik  beajánlottak minket a KSC-be, Kiss Miklóshoz. Miklós bácsi a legjobb utánpótlás edző mondták, majd felsorolták szinte az összes olimpikonunkat, aki nála kezdett úszni tanulni. Egyöntetűen az a vélemény, hogy nála meg lehet tanulni úszni!És nekünk pont erre volt szükségünk. Neki is vágtunk szeptember vége felé az edzéseknek, kicsit megkésve, de  becsatlakoztunk. Háááát, mit ne mondjak a kezdet némileg sokkoló volt. Először is, aki ismeri a kőér utcai sportlétesítményt annak nem kell bemutatni  a körülményeket. Az épületet még nagyon jó indulattal sem lehet modernnek nevezni. Inkább az őskorból itt maradt romhalmaznak titulálnám (azóta is folyamatosan kérdezem, hogy tud itt egy olimpiára felkészülni a Cseh Laci, pedig nap, mint nap ott edz a fiúnk mellett). Az aulában kell öltözniük a gyerekeknek télen-nyáron (a kinti mínusz 15 és plusz 35 is egyaránt közvetlenül megcsapja őket) a szétfoszló székeken és padokon. Kapásból heti 3 edzést irányoztak elő az éppen négy évet betöltött kisgyermekünknek. Bemenni nem lehetett vele, egy segédedző pontban 18.00 -kor összeszedte a csoportot és eltűnt velük a forgóajtó mögött. 19.00-kor pontosan nyílt az ajtó és a holt fáradt gyerekeket megkaptuk. Örs az első alkalommal üvöltött és kapaszkodott a nyakamba. Apa tehetetlenül és leginkább kétségbeesve állt, hogy most mit csináljunk...Végül győzött a józanságom és lefejtve magamról a segédedző kezébe nyomtam őt. Közben anyai szívemet ezerszer tépték ki a helyéből. Az első óra, szó szerint pánikkal telt a részünkről. Milliószor elmondtam magamban, hogy mi a csudának teszem ki ennek a gyerekemet és milyen szörnyű anya vagyok. Egyszerre környékezett a hányinger és az ájulás. Majd, vége lett az első órának és a gyermek fülig érő szájjal jött ki. Mi nem mertünk apával megszólalni, végül ránk nézett és azt mondta: képzeljétek, tök jót úsztam! Azóta eltelt egy év. Nem mondom, hogy nem voltak hullámvölgyek az életünkben, és, hogy nem gondoltam párszor arra vajon jó döntést hoztunk-e, de minden hónap utolsó péntekjén, amikor megtartják a bemutató órát, látjuk a fejlődést, látjuk az eredményt. Közben átkerült a középhaladó csoportba és 8-szor végigússza a 33m-es medencét háton. Májusban már versenyre is kiírták, de sajnos lebetegedtünk:-( Igen és valóban, minden mostoha körülmény ellenére itt meg lehet tanulni úszni és ha valaki képes rá megtanítani, akkor az a Miklós bácsi! Nem pancsolnak, úsznak! Technikát tanulnak, szárazföldi edzést és  fegyelem van. És természetesen könnyek is fáradtság is. De ez jó, mert most öt évesen együtt tudunk az uszodába járni, ahol az idegen edző megkérdezi, hol tanult ez a gyerek úszni, mert hihetetlen technikája van. És jó mert minden negatív körülmény ellenére (hullámzó , sós stb. víz), a bójától kiúszik a partra. Mert nem esik pánikba ha lefordul az édesapja szörfjéről a mély vízben. Mert érzékelhetően nagyobb lett a tüdőkapacitása. Mert láthatóan alakulnak a kar izmai. Mert az összes hihetetlen körülmény ellenére sem voltunk betegek. És mert megtanulta tisztelni a vizet!Már nem ugrik be gondolkodás nélkül a vízbe, megszűnt a vakmerősége, már érzi és felméri a saját képességeit és a víz erejét. Itt tartunk most és izgatottan várjuk mit hoznak szeptembertől az újabb úszóedzések. (A képeken a kis cápa sapkást kell figyelni:-)





2011. augusztus 6., szombat

Könyvajánló

Ha már az előző bejegyzést egy könyvvel fejeztem be, álljon itt egy kis könyvajánló gyerekeknek! Abszolút szubjektív válogatás alapján. Nekünk ezek voltak a nyári olvasmányaink.

Szepes Mária: Pöttyös Panni a Balatonon

Különösebben nem kell bemutatni a klasszikus sorozatot. A balatoni részben megismerkedhetünk Csimpajkóval és Smirglivel, megtudhatjuk, hogy a halacskákat miért nem szabad megsimogatni. A sárgabarackok rosszalkodnak? Hogyan írhatunk levelet barátainknak, ha még nem ismerjük a betűket. 


Bodó Béla: Brumi a Balatonon

Brumiról, a kis mackóról szóló könyvben (ez is klasszikus sorozat darabja) kalandokba keveredik négy barát a Balatonon. Csoki szivart szívnak, hajóskapitányt választanak, kifognak egy csónakot és nagyon félnek a vihartól. Különösen ajánlom (bár már biztosan ismerik) Lepkevárék figyelmébe:-)


Dallos Szilvia: Illemberke történetei az óvodában

Ez a régi-régi könyv, bevallom a padlásról került elő és nagyon örültem, hogy ráleltem. Nagyon kedvesen, sok humorral tanítja egy Dani nevű óvodás kisfiún keresztül a gyerekeket az illemtudó viselkedésre. Akinél soha sem merülnek fel ezek a problémák vagy csak részben az is forgathatja, hiszen a pozitív megerősítés soha sem árt, akiknél viszont gondok vannak, azoknál remélem hasznos olvasmány lesz.


Sven Nordqvist: Pettson és Findusz

A világhírű svéd író rengeteg humorral fűszerezett könyvsorozata. Pettson egy öregember és Findusz (aki a Findus Zöldborsóról kapta a nevét) a macskája különböző kalandjai az író zseniális illusztrálásában. Megtudhatjuk, hogy kik azok a muklák, a csirkék szeretik a kávét, és hogy nincsenek szellemek.

Janikovszky Éva: Már óvodás vagyok, Ha én felnőtt volnék, Bertalan és Barnabás

Janikovszky Évát sem kell szerintem senkinek bemutatni:-) Én már alig vártam, hogy a kisfiam beleérjen Janikovszky humorába, mert nekem nagy kedvencem és felnőtt fejjel is szívesen olvasgatom a gyerekeknek szóló könyveit is. Nyáron a fenti hármat forgattuk és nagyon sokat nevettünk közben. A Bertalan és Barnabás talán kevésbé ismert, de ajánlanám Ági és Móni különös figyelmébe, ugyanis a történet egy dakszli ikerpárról szól:-)




2011. augusztus 5., péntek

Nyári projekt 3. avagy kőarcok-kőharcok

Ha nyár, akkor patak! Ha patak, akkor kövek. Ha kövek, akkor gyűjtünk belőlük nyár végére több kilót. Na persze nem csak úgy hűbele-Balázs módra. A köveknek funkciójuk van. Ezek laposak, azok gömbölyűek, ezek fényesek, azok színesek, ezek kicsik, azok nagyok…de a lényeg, hogy mindegyikük jó lesz valamire. Idén két játék is készült a kövekből.
Kőarcok
Haj és arckifejezés alapján megkeresni a táblán elfoglalt helyüket. Illetve a felfordított kártya alapján ki tudja gyorsabban levenni a tábláról a megfelelő kőpofát! (logikai, koncentrációs készség fejlesztésében eredményesen használható)


Kőharcok
Ez a játék a százas számkörben a számkép felismerést teszi lehetővé és persze az győz, aki gyorsabb, így több kártyát tud megszerezni. Kezdetben mi úgy játszottuk, hogy felfordítottuk a számkártyát, majd a gyerek hangosan elmondta melyik kettő számot fedezi fel rajta (vigyázni kell, hogy a sorrendiséget ne cserélje fel pl. 34 esetén 3 és 4 nem pedig 4 és 3), majd összeolvasta őket (34: tehát három és négy, vagyis harmincnégy) és csak utána versenyeztünk ki rakja ki gyorsabban a kövekkel. Ha már nagyon jól megy a számok felismerése és összeolvasása, akkor elég felfordítani a számkártyát és már lehet is tenni kövekből. 
 












Itt ajánlanám figyelmetekbe, egyik nagy kedvencünk Marék Veronika: Kavicsmese c. könyvét. Amelyből kiderül, hogy minden kavics jó valamire. A végén a kis fekete kő lesz a legboldogabb.