Életem legboldogabb 6 éve!

Imádom a kacagását. A huncut mosolyt, amely mindig ott bujkál a szája szegletében vagy a szeme sarkában. Nincs rá alternatívám, milyen lenne az életem nélküle. Sőt, így ennyi év távlatából, már az sem dereng milyen lehetett előtte. Csak azt tudom, ez így jó! A lehető legjobb! Olyan hirtelen nőtt meg. Vagy mégsem? Tegnap előtt még kisbaba volt, akit szoptattam, akinek cserélni kellett a pelenkáját, tegnap még kismotorozott és tanulgatta a helyes kanálfogást, ma pedig már lassan elhagyja a kisgyerekkort. Rengeteget változott, de talán a legszembeszökőbb számomra, hogy mennyire átalakult a gondolkodásmódja. Már nem csak a mában él. Tervei vannak a jövőre nézve, tökéletesen elhelyezi magát a világban, és hihetetlen, de képes összefüggésekben, rendszerekben gondolkodni. A „gyerekszáj” elszólásai, korábban még csak viccesek voltak, ma már inkább elgondolkodtatóak. Már nem mond csak úgy dolgokat, a szavainak súlya és ereje van. Minden azt jelzi, hogy lassan, de véglegesen elhagyja a kisgyerekkort. Örülök, hogy még van egy évünk az óvodában, mert ezzel talán kicsit lelassíthatjuk az idő kerekét. Még egy kicsit az enyém lehet, úgy, mint később már sohasem.

 

Beszélgetéseink 1./

-          Gitározni szeretnék.

-          Rendben, de tudod…

-          Igen, majd ha nyolc éves leszek. Addig, tanulom a szolfézst és a furulyát. Ezt már megbeszéltük anya.

-          Bármilyen hangszert választhatsz.

-          Én gitározni szeretnék. Klasszikus gitáron. De ha másik hangszert kellene választanom, akkor a dob vagy a nagybőgő jöhetne szóba.

Beszélgetéseink 2./

-          Nagyon büszke vagyok rád, hogy le mertél csúszni  ezen a nagyon magas pályán (kalandpark). Igazán bátor vagy!

-          Féltem. De bátor voltam. Tudod nem azért, mert mégis le mertem csúszni, hanem mert legyőztem a félelmemet. Legyőztem önmagamat. Nem az a bátor anya, aki nem fél, hanem aki legyőzi a félelmét.

Beszélgetéseink 3./

-          Miért nem tartod az édesapáddal a kapcsolatot?

-          Mert még gyerekkoromban elhagyott engem.

-          Nem szeretett?

-          Nem tudom. Erre nem emlékszem. Egyáltalán nem emlékszem rá a gyerekkoromból.

-          Ez már nagyon régen volt ugye?

-          Igen, amikor én még kislány voltam.

-          Nem kellene mégis megbocsátani neki? Szerintem már biztosan megbánta, hogy elhagyott.

Beszélgetéseink 4./

-          Ha felnőtt leszek, csinálok valamit, amire csak én vagyok képes. Lehet, hogy építek egy különleges járművet vagy találok egy új állatot vagy készítek egy gyógyszert, ami meggyógyítja az embereket. És akkor benne leszek a National Geographic-ben, te majd ülsz a tévé előtt, nézel engem és nagyon büszke leszel a fiadra.

-          Én, így is nagyon büszke vagyok rád. És mindig az leszek, ha nem látlak a National Geographic-ben akkor is.

-          Igen, mert a fiad vagyok. És az anyukák mindig büszkék a gyerekeikre. De, hidd el, akkor még büszkébb leszel rám, mert az azt fogja jelenteni, hogy nagyon okos vagyok, mert nagyon sokat és jól tanultam az iskolában. 

Beszélgetés 5./

-          Abban maradtunk, hogy 5 perc múlva az ágyban fekve vársz engem.

-          Anya, mostanáig tervezgettem, mivel győzzelek meg, hogy 5 perc nagyon kevés idő. Mert rendesen megmostam a fogam, ahogy a béka (homokóra) is jelezte és az ugye 3 perc. Akkor már csak 2 percem maradt a fürdésre és azt te is beláthatod, annyi idő alatt nem lehet megfürödni. Pláne, hogy alaposan megmosakodtam, ragyogok mindenhol. A térdemet szivaccsal is megsikáltam, mert az mindig extra koszos. Na, mondd, hogy meggyőztelek az érveimmel!