Sui kezdés, avagy hárman a pácban...

Jogosabb már nem is lehetne a cím második fele :-) Mert mi bele estünk abba a "szerencsés" generációba, akik egy teljesen kaotikus, követhetetlen és rengeteg pontján felfoghatatlan iskolarendszer reformba kezdik meg iskolás életüket. Hármas szám most nem kis családunk tagjainak számára, hanem a szereplőkre utal, úgymint: gyerek, szülő, pedagógus. Az egész őrület szelét már valahol január környékén az iskolák, előkészítők, tanácstalan pedagógusok között bolyongva megéreztük, de élesben szeptember 2-tól tapasztaljuk. És közben persze mindenki igyekszik a gyerek érdekében normalizálni a körülményeket. Így aztán az összevisszaságon és fejvesztettségen kívül nem nagyon érzékel mást csemeténk az iskolakezdésből (mondjuk élből azt hiszi, hogy ez a normális és az iskolás élete már csak ilyen:-)))mi pedig csak reménykedni tudunk, hogy nagyon nem!!!) Pont most a kezdetekkor,  amikor nyugalmat, türelmet, kiegyensúlyozottságot kellene árasztania a pedagógusoknak (és persze nekünk is), na akkor áll minden a feje tetején! Örs meg is jegyezte már az első napon a tanítónéninek, hogy bizony ő fiatalabbra emlékezett:-))) (még szerencse,hogy a humorérzéküket nem veszítették el a pedagógusok a felfordulásban!)És közben hihetetlen, de igaza van a csemeténknek, legalábbis abban az értelemben, hogy a tanítónénije a héten fáradtabb volt, mint év végén amikor legutóbb találkoztunk vele és ez nyilván nyomot hagy az emberen.Most nem ecsetelném anya, apa gyomorgörcsét úgy péntektől hétfőig bezárólag mire elindítottuk fiúnkat egy ismeretlen és reméljük végtelenül csodálatos úton.És azt a kimondhatatlan euforikus érzést sem, amely minden nap hatalmába kerít minket, amikor magától reggel felpattan és összekészül, vagy délután amikor fülig érő szájjal fogad minket és nem győzi ecsetelni élményeit és beszámolni a rengeteg dicséretről, manócskáról, amit napközben besöpört. Ezúton is kalapot emelünk tanítónénijei (és minden pedagógus) előtt, akik emberfeletti munkával állnak helyt nap, mint nap és hitetik el a gyerekekkel, hogy jó ebben a világban élni és kisdiáknak lenni!Azt sem ecsetelném, hogy hétfőn a maratoni szülői után zombinak éreztem magam a fáradtságtól és kb. üres volt az agyam. Hogy kapásból nem tudtam sem a szekrénykulcs problémát, sem a tankönyv oda-vissza, át csereberéjét (leltárba kell vetetni, mert használjuk, de mégsem, mert a miénk is meg nem is:-)))abszolválni.Hogy kapásból rosszat írtam az üzenőbe (mert anya nem ismeri az órát:-)))és fogalmam sem volt hogyan teremtek elő egy max. 7 cm magas matekdobozt, amibe ugye minden belefér, de ugyanakkor az is betuszkolható a pad fiókjába.Jaj és inkább nem sorolom, mennyi mindent nem értek még:-)))Valahogy mégis túléltük és már csütörtök van:-)))Lassan minden a helyére kerül és lenyugodnak a kedélyek.Persze órarendünk még nincs, és egyenlőre csak az úszó edzésre mertem elkérni Örst (a zenét és egyebeket most nem feszegettem, a sakk meg szerencsére nem esik bele az egész napos iskolarendszerbe:-))). Azt csak halkan kérdezem, hogy normális-e, hogy a 7 évesemnek napi 8 órát kell egy intézményben helytállnia (gyakorlatilag annyit dolgozik, mint egy felnőtt), majd mindez után az általa is kedvelt foglalkozásokon megjelennie? Normális-e, hogy egész szeptemberi hónapban fejlesztő pedagógusok, logopédusok és egyéb szakemberek cincálják az éppen még beszokóban lévő kis embereket, hogy megtudják vajon tudja-e, hogy az embernek van füle és ha igen, akkor kettő és a bal keze a bal keze...?(És azt is csak egészen halkan jegyzem meg, hogy elméletileg ilyen vizsgálatok alapján minősítették az óvodában vagy aki rászorult a családsegítőben, iskolaérettnek a gyermeket.Akkor azok a szakemberek nem jól mérték fel?) 

Egyébként minden rendben, a gyerkőc nagyon lelkes, rengeteg sikerélménye van és lassan mi szülők is behozzuk a lemaradásunkat:-)))

Csodálattal hallgatjuk a tanítónénit!

       

Igazi iskolás a padban

 

 

Uzsonna:-)))

Az a "bizonyos" matek doboz kívülről...

belülről (még üresen).