LXXIX.
Halottainknak is van történetük. Eljön a nap, amikor megenyhülnek s megengedik: örüljünk annak, hogy éltek. Azon a napon mosolyogva mesélünk arról, milyen patáliát csaptak egyszer, amikor nem engedtük, hogy csípős paprikát tegyenek a levesbe, s egyszerre csak észrevesszük, hogy elönt a hála, amiért éltek. S amiért tovább élnek minden cseresznyepaprikában.
CXIII.
A kövek hűséges őrzői a halottaknak: ott a helyük a sírokon. De a temetőkerti virágokkal valami nincs egészen rendben. Hogy jönnek hozzá, hogy ott viruljanak, színeskedjenek és szépelegjenek?
- Hát még ahhoz, hogy elhervadjanak!
LIII.
Az élő csak szól, csak megörül, csak vállon érint, és odaadja a gyufát. De a halott ezerszer újra megteszi ugyanazt a mozdulatot, mint kezdő színész, aki örökkön-örökké újra próbál. Sűrűbben van jelen, mint az élő, és néha még mentegetődzik is miatta, mondván:
-"nem kellett volna ennyire szeretned- nem én tehetek róla."
/Ancsel Éva: Bekezdések az emberről/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése