Alig vártam, hogy megszólaljon. Hogy azt mondja: mama szeretlek! Lehessen beszélgetni, vitatkozni, meséljen arról, ami vele történt, milyen boldogság vagy bánat érte, mik a vágyai, álmai. Aztán végre megtört a csend. Azóta beszél, mit beszél: csacsog, felesel, érvel, dühösködik, cseveg, megmond, fantáziál, szembeszáll, kritizál... És én próbálok, jó hallgató közönség lenni. Néha nehéz. Fáradtan egy igent, vagy nemet kinyögve lankadatlan figyelemmel lenni. Lelkesedni egy szürke kőért vagy megmagyarázni miért nem lehet megérinteni a csillagokat. Belül mosolygok. Egy hosszú körmondat közben arra gondolok: kellene egy varázsüveg! Összegyűjteném a falak között pattogó hangfoszlányait és eltenném azokra a napokra, amikor elmegy. Mert bizonyosan bekövetkezik majd az a nap, amikor becsukódik mögötte az ajtó. És tudom nagyon fog fájni a csend, amit maga után hagy. Akkor jó lenne kinyitni a varázsüvegem és szabadjára engedni a hangjait. Önző módon, újra- és újra hallgatnék mindent...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése