Mosolyalbum

Ezt mondják, akik ismerik a fiamat. Mosolyalbum. Mosolyog, ha tetszik neki valami, ha jól érzi magát, ha játszik, ha eszik, ha alszik:-) sőt, mosolyog zavarában, szégyenében, idegességében. Most már elég nagyocska, hogy megértse a tréfát, a nyelvi humort és bizony nemcsak jókat derül ezeken, de maga is próbál aktív részese, kitalálója lenni. (Bár azt még tanulgatnunk kell, hogy a vicc addig jó, amíg a másik is nevet rajta. Ha bántok, megsértek, fájdalmat okozok vele, akkor már nem nevezhető tréfának. De ezt a kor és tapasztalat meghozza.) Mindig jókedvű és mosolygós. Ilyen volt akkor is, amikor megszületett és ilyen ma is majdnem ötévesen. Eleinte kicsit csodálkoztam, hogy miért olyan furcsa, megjegyezni való, ha egy kisgyerek ilyen. Nekem természetes volt és úgy gondoltam a természetnek az a rendje, ha egy gyerek mosolyog. Mert mi más dolga lenne a világon, ha nem az önfeledt gyermeki kacagás? Aztán megismertem más családokat és más gyerekeket, akikkel elég rendszeresen találkozgattunk. Hirtelen jött a felismerés, tényleg nem minden gyerek mosolyog. Vannak, akik a nap nagy részében szomorúak, sírósak, durcásak, dühösek. Persze nálunk is vannak nehezebb percek. Komoly eszmefuttatás az alagútépítés rejtelmeiről, szomorúság, mert nem sikerült szépre a szőlő levele, és könnycseppek a lehorzsolt térd miatt. De ezek hamar elmúló pillanatok. Az alagútépítést átbeszéljük, szőlőt, lehet újat rajzolni, és két puszi a térdre egy vidám ragtapasz és a világ újra kigömbölyödik. Nem tudtam megfejteni a titkot, miért lesz az egyik gyerek ilyen a másik olyan, de az biztos, hogy mióta Ő megérkezett közénk, azóta nekem is állandóan mosolyoghatnékom van. Talán az én örömem tükröződik benne…talán csak szerencsés vagyok.  

Nyuszis ünnep

A Húsvét nálunk már korán elkezdődött. Pénteken nekivágtunk a Bükknek, hogy az unokatestvérekkel várjuk a nyuszit. Mikor megérkeztünk nagyon meglepődtünk, mert leszerveztek egy kisvasutas csillagnézést a rokonok, ami izgalmasnak ígérkezett. Fél tízkor a fiúk már zötykölődtek is fel a közeli sík terepre, ahol sokan gyülekeztek a távcsövekkel tűzdelt téren. Rövid csillagászati ismeretterjesztő után következett az „égiek” közeli vizsgálata. Másfél óra múlva élményekkel telve érkeztek haza gyalogosan az erdőn keresztül fejlámpákkal kibiztosítva. És igen látták a Szaturnuszt és annak gyűrűit, a Göncöl szekeret, a Sark csillagot közelről. Ahogy a kisebbik férfiú fogalmazott szinte meg lehetett érinteni őket. És persze legalább olyan élmény volt számára az éjszakai bóklászás az erdőben és a szegény kóbor kutyus, aki a házig kísérte őket. Szombaton és vasárnap folytatódott a lázas várakozás. Sikerült a kert különböző részeiben apró csoki tojásokat eldugni, amiket rendre meg is leltek az unokatestvérekkel. Így folyamatosan „derékszögben” jártak a nyuszik nyomait lesve. A répafogyasztásunk pedig igencsak megnövekedett, és nem tudni ki segített kinek. A nyuszi a gyerekeknek vagy ők az állatkának.Kicsit sajnáltam a nyuszit, mert kisfiam lévén nem a babusgatás állt a fő helyen, hanem a versenyfutás és közös magasugrás. Becsületére legyen mondva a nyúl határtalan türelemmel viselte a megpróbáltatásokat. Hétfőn reggel nagy locsolkodásra ébredtünk. A fiúk rendre minden nőnemű lényt megöntöztek, amiért egy kosárnyi édességet gyűjtöttek be. A versmondásban a legkisebbem jeleskedett. Két aranyos verset is mondott és minden alkalommal izgult, hogy a lányok vajon mit szólnak hozzá, tetszik-e nekik. Tetszett:-))) Délután a sógorom kirándulni vitte őt, amíg a nyuszi elrejtette a meglepetéseket. A közeli forráshoz mentek és kitisztítottak egy patakrészt, amit a vihar megrongált. Nagy élmény volt számára, hogy segített a természetnek regenerálódni. Büszkén cipelte az „ölnyi fahasábot”az esti tábortűzhöz. Csak azért szomorkodott, hogy a nyuszi pont akkor járt itt, amikor neki fontos dolga volt. Azért az ajándékok persze vigaszt jelentettek:-)))) 

 

Nőnek lenni...

Nőnek lenni jó dolog! Nem emlékszem, hogy valaha is akartam volna más lenni, vagyis férfi:-). Akkor sem, amikor gyerekként inkább fiúkkal játszottam, és belefeledkeztem az indiános, cowboyos létbe. Őrült üvöltések és vágtázások közepette lengettem a tomahawkot és durrogtattam a puskát, égő gyufaszálakkal lövöldöztem, verekedtem, de soha sem gondoltam, hogy a fiúknak egy picivel is jobb lenne. Aztán, ahogy közeledett a kamaszkor egyre jobban élveztem „lányságom”, majd a „nőcisségem”. Mert csak nekünk, nőknek lehet hisztiznünk, fejhangon visítanunk, toporzékolnunk és elesetten zokognunk egy csendes sarokban. És csak mi nők vagyunk képesek életet adni egy másik kis embernek. És talán ez a legjobb az egész nőiségünkben: az anyaság. És még persze sok minden más. A feleség szerep az igazi oldalán, apánk mellett a kislány szerep felnőttként is, barátnőinkkel a csevej, amely visszarepít a fiatalságunkba. Márciusban pedig van egy nap, amely csak rólunk szól! És ilyenkor úgy szeretem, ahogy ők kényeztetnek: a hajnali kávé, a nagy-nagy gonddal alkotott reggeli, a gyönyörű és odaadással válogatott virágcsokor, a kedves rajz, egy finom parfüm, az esti fürdő. Nőnek lenni jó! Nagyon jó! Remélem még a jövő generációinak gyengébbik neme is megtapasztalhatja ezt. Mi igyekszünk a kisfiúnkkal megértetni ez miért fontos, neki és minden nőneműnek, akivel kedves és remélhetőleg nem csak ezen a napon. Együtt válogattuk az ovis társaknak és ismerős kislányoknak a virágot. Nagyon jó ízléssel egy mély lila tulipán mellett döntött a gyermek. Majd a közös bon-bon készítéshez szedres csokit választott. Mhmmm…az én fiam:-) Aztán az édesség csomagolás módját is ő határozta meg. Celofán, kis lila-kockás szalaggal átkötve (- mert ez így olyan lányos, ugye anya?)S végül bezsebelte a sok-sok puszit, amit a lányok most minden unszolás nélkül kiosztottak neki. Láttam, nagyon büszke rá, hogy mások örülnek a figyelmességének. Én pedig titkon reménykedem ez örökre így marad, s az elkerülhetetlen csalódások majd nem szegik kedvét a hasonló gesztusokhoz.

Winnetou a XXI. században

Amikor még ötleteztünk a farsanggal kapcsolatban szomorúan vettem tudomásul, hogy hiába szárnyal a kreativitásom a jobbnál jobb jelmezek között, ha a gyermek csak az aktuális mesehősökben képes gondolkodni, még úgyis, hogy nem nézzük ezeket a filmeket, de sokat járunk gyerekközösségbe, ahol óhatatlanul magába szívja az aktuális divatirányzatokat. Végül nem kis munkával és találékonysággal (jó egy picit a Minimax két sorozata: Inami, Yakari is segített) sikerült lebeszélnem Batman, Spiderman, Starwars, Ben10 stb. figuráiról. Azért persze maradtunk valami „harcosnál”, hiszen fiú a lelkem:-) Így lettünk indiánok. Azok közül is a leghíresebb: a Winnetou! Anya pedig kapva kapott az alkalmon, hogyha már indián lázban égünk, akkor minél több ismeretet szerezzen a gyermek ebben a témakörben. Ráhangolódás címén készítettünk tipit (indián sátrat), tollas fejpántot, apával íjat és nyílvesszőket + tegezt. Sokszor átlapoztuk apa könyvét, amit még Amerikából hozott és gyönyörű illusztrációkkal mesél az indiánok életéről (és nem mellesleg apa tett egy felelőtlen:-) ígéretet a kisfiának, hogy majd elviszi egy igazi indián rezervátumba). Térképen végigkísértük a felfedezők útvonalát. Mire elérkezett a farsang napja rengeteg információval lett gazdagabb gyermekünk ebben a témakörben, kezdve Kolombusz Kristóffal és befejezve a békepipa szakszerű használatával. Örültem, hogy kicsit érti és érzi azt, akinek a helyébe lépett pár órára. És örültem annak is, hogy mesélhettem neki, mennyire szerettem indiánost játszani gyerekkoromban. Amikor a fotózás után, ott hagytam az óvodában, hazafelé sétálva azon gondolkodtam vajon jól tettem-e, hogy nem csupán ráadtam egy menő kölcsönzős jelmezt és belöktem a zenés-táncos kavalkádba, hanem igyekeztem valamit hozzátenni? Miből is? Talán leginkább magamból…Aztán eszembe jutott a kiscsoportos farsang, ahol búvár volt és ezért előtte a búvárok életét tanulmányoztuk behatóan:-) Mosolyogni támadt kedvem és mire hazaértem átjárt a jóleső nyugalom. Igen jó ez így, mert mi ilyenek vagyunk!

                                                                                                                  

Kicsi, gyors és rémesen finom!

A fiam beszaladt a konyhába és velősen közölte: kicsi legyen és rémesen finom! Már viharzott is volna tovább a dolgára, de még odavetette: és gyorsan mami, mert éhen halok! Mosolyt csalt az őszinte gyermeki mohóság az arcomra. Kinéztem az utcára, a szürkeségbe burkolózó házakra, a fagyottan álldogáló járművekre, szemem követte a didergéstől kergetett emberek útvonalát. Most valami meleg, puha, édes kellene…És akkor eszembe jutott barátnőm sokszor ajánlgatott fánkja. Legutóbb azzal várt minket a forralt boros, beszélgetős délutánra. Meglátni (vagyis megízlelni) és megszeretni egy pillanat műve volt (főleg miután pár perc alatt elkészült vele). Így most kielégítve apróságom óhaját újra tapsoltam, az ízletes süteményt.

Lehet kínálni reggeli helyett (annyi idő elkészíteni, mint egy tojásrántottát), laktató első fogás után az ebédhez, uzsonnára forralt bor (gyerekeknek tea, kakaó, forró csoki) mellé.

2 dl kefir, 1 tojás, 20 dkg liszt, 2 ek cukor, 1 kk sütőpor, 1 vaniliáscukor. Az összetevőket jól kikeverjük. A sűrű masszát olajba mártogatott evőkanállal forró olajba adagoljuk. Forgatva arany barnára sütjük. (Miután a fánkok felemelkedtek az olaj felszínére, én lehalkítottam a tüzet. Ha jól eltalálod a sütési hőfokot, maguktól forgolódnak az olajban. Időnként újra feltekertem a gázt.)Papíron lecsöpögtetni, aztán megporcukrozhatjuk vagy cukrozott dióba (fahéjba) is lehet forgatni. Mi különböző lekvárokkal fogyasztottuk. Szerintem ez az adag nagyon kevés, hárman dupla adagot meg bírtunk enni. (Én a dupla, tripla adaghoz sem szoktam 2 ek cukornál többet tenni.) S még egy kis boszorkányság:-) Párom édesanyja a fánkok mellé mindig tejszínhabot tálalt fel, amelybe pár kanál barack vagy eperlekvárt kevert (és azzal verte készre). Majd ebbe mártogattuk a fánkokat. 

Egy tél végi hét Vízcseppmesterrel...

Álmos, tél végi hét, bezárva a négy fal közé. Érzi ő is, érzem én is. Valamit tenni kellene, valamit csinálni, de sürgősen, ha már nem rohanhatunk neki a hideg februári napnak. Ha már nem haraphatjuk nyakon a kutyaütő telet, nem kergethetjük szanaszét a délelőtti ködöt. Tétován botorkálunk forró teás bögrével kezünkben, hátha lépteink felgyorsítják a perceket. Előkerülnek a festékek, ollók, ragasztó, színes papír és lassan belesüppedünk az alkotás csodálatos, mindent feledtető világába. Lassan értelmet kapnak az ólmos percek, a fáradt tekintetekben kíváncsiság csillan. És elindul valami…Nevetés hangja száll az asztal fölött, feledésbe merülni látszik a borongós reggeli eszmélés. És kihozzuk a legjobbat a percekből, amire csak tehetségünkből telik. Készülnek a maszkok, álarcok, vidám „pofák”. Először még egyszerű, hiszen a képzelet és a valóság találkozik egy vékony tengelyen és a nyuszi, napocska, mackó hamar alakot ölt az alkatrészek halmazából. Aztán jönnek a nehezebb feladványok: batman, kalóz, spiderman, amelyek egyre mélyebb ráncokat rajzolnak a homlokomra(vajon, hogyan nyerhetek csatát egy hollywood-i designal szemben?)Az utolsó kérésnél majdnem feladom (de aztán mégsem): - anya Vízcseppmestert szeretnék! És rám néz kicsit félrehajtott fejjel, alulról pislogva, azzal az átható kék szemeivel és lágyan hozzáteszi:-Légyszíves! Lehet ennek ellenállni…csak tudnám ki az vagy mi az? De azért vagyok én az anyuka, hogy megoldjam- gondolom én, és valószínűleg pont erre gondol ő is, amikor meghitt bizalommal simítja végig a karom. A következő fél óra mókásan telik. Indul a gyermek kikérdezésével, aki mint kiderül, csak körvonalaiban tudja elmondani ki is ez a figura (leginkább arra emlékszik vele kapcsolatban, hogy kék:-), mert nem nézzük azt a mesét, amiben fellelhető lenne. Sebaj, elő egy minimaxos újság, hátha…de csak hátulról látszik a mester, és valóban kék:-) Végül a mindig kéznél levő internet segít. Megszületik Vízcseppmester az ebédlőasztalon. A gyerek ragyog, és anya is ragyog. Ennek örömére kiutal egy bónusz adag cappucinót magának. Végre felszakad a köd, a bágyadt napsugár bekúszik a függöny résein és sárgászöldre festi az ebédlőasztalt. A capuccinóból keserédes illat kúszik a konyha felett, amikor megjelenik az ajtóban a gyermek kócos feje. –Anya, légyszi, a Tűzmestert is! :-)    

   

Meghökkentő hálótársak

A gyerekek csodálkozásra késztetnek minket „okos fölnőtteket”. Az egész lényük, működésük kész rejtély:-)) Ma este elgondolkodtam egy megmagyarázhatatlan jelenségen, mármint legalábbis számunkra megmagyarázhatatlan, mert persze a gyerek pontosan tudja a miértekre a választ. Történetesen, miért kell az állandó hálótársakon kívül (ami nálunk az alábbi egyedekből áll: Nyunyiga, Boribon, Kisvakond, Kippkopp+ Mézike, Hóbuci (ezek mackók) +Muffin, Hamish, Trudi (ezek kutyák) mellé még egy Anne nevű nyúl, egy gyümölcsevő denevér + 1 üveggolyó, 1 levelibéka, 1 ujj gördeszka az alváshoz? De feltűnik néha a paplan alatt néhány mighty beans, kis motor, színváltós kocsi, cipelő cica (Berg Judit után szabadon), műanyag fényképezőgép, dinoszaurusz. Persze ez még talán nem is annyira meglepő, hiszen a fenti tárgyak a mindennapi játék elemei, ám lapulnak teljesen meghökkentő képződmények is a párna alatt. Egy kép, amit korábban rajzoltam neki, csipesz, konzervnyitó, kő, baba zokni, szájkrém, kínai evőpálca:-)) A kis gyűjtögető!…mert ugye sohase lehet tudni mi történik az éjszaka folyamán, amikor hirtelen szükségünk támad a fenti tárgyakra:-))