Winnetou a XXI. században

Amikor még ötleteztünk a farsanggal kapcsolatban szomorúan vettem tudomásul, hogy hiába szárnyal a kreativitásom a jobbnál jobb jelmezek között, ha a gyermek csak az aktuális mesehősökben képes gondolkodni, még úgyis, hogy nem nézzük ezeket a filmeket, de sokat járunk gyerekközösségbe, ahol óhatatlanul magába szívja az aktuális divatirányzatokat. Végül nem kis munkával és találékonysággal (jó egy picit a Minimax két sorozata: Inami, Yakari is segített) sikerült lebeszélnem Batman, Spiderman, Starwars, Ben10 stb. figuráiról. Azért persze maradtunk valami „harcosnál”, hiszen fiú a lelkem:-) Így lettünk indiánok. Azok közül is a leghíresebb: a Winnetou! Anya pedig kapva kapott az alkalmon, hogyha már indián lázban égünk, akkor minél több ismeretet szerezzen a gyermek ebben a témakörben. Ráhangolódás címén készítettünk tipit (indián sátrat), tollas fejpántot, apával íjat és nyílvesszőket + tegezt. Sokszor átlapoztuk apa könyvét, amit még Amerikából hozott és gyönyörű illusztrációkkal mesél az indiánok életéről (és nem mellesleg apa tett egy felelőtlen:-) ígéretet a kisfiának, hogy majd elviszi egy igazi indián rezervátumba). Térképen végigkísértük a felfedezők útvonalát. Mire elérkezett a farsang napja rengeteg információval lett gazdagabb gyermekünk ebben a témakörben, kezdve Kolombusz Kristóffal és befejezve a békepipa szakszerű használatával. Örültem, hogy kicsit érti és érzi azt, akinek a helyébe lépett pár órára. És örültem annak is, hogy mesélhettem neki, mennyire szerettem indiánost játszani gyerekkoromban. Amikor a fotózás után, ott hagytam az óvodában, hazafelé sétálva azon gondolkodtam vajon jól tettem-e, hogy nem csupán ráadtam egy menő kölcsönzős jelmezt és belöktem a zenés-táncos kavalkádba, hanem igyekeztem valamit hozzátenni? Miből is? Talán leginkább magamból…Aztán eszembe jutott a kiscsoportos farsang, ahol búvár volt és ezért előtte a búvárok életét tanulmányoztuk behatóan:-) Mosolyogni támadt kedvem és mire hazaértem átjárt a jóleső nyugalom. Igen jó ez így, mert mi ilyenek vagyunk!

                                                                                                                  

Kicsi, gyors és rémesen finom!

A fiam beszaladt a konyhába és velősen közölte: kicsi legyen és rémesen finom! Már viharzott is volna tovább a dolgára, de még odavetette: és gyorsan mami, mert éhen halok! Mosolyt csalt az őszinte gyermeki mohóság az arcomra. Kinéztem az utcára, a szürkeségbe burkolózó házakra, a fagyottan álldogáló járművekre, szemem követte a didergéstől kergetett emberek útvonalát. Most valami meleg, puha, édes kellene…És akkor eszembe jutott barátnőm sokszor ajánlgatott fánkja. Legutóbb azzal várt minket a forralt boros, beszélgetős délutánra. Meglátni (vagyis megízlelni) és megszeretni egy pillanat műve volt (főleg miután pár perc alatt elkészült vele). Így most kielégítve apróságom óhaját újra tapsoltam, az ízletes süteményt.

Lehet kínálni reggeli helyett (annyi idő elkészíteni, mint egy tojásrántottát), laktató első fogás után az ebédhez, uzsonnára forralt bor (gyerekeknek tea, kakaó, forró csoki) mellé.

2 dl kefir, 1 tojás, 20 dkg liszt, 2 ek cukor, 1 kk sütőpor, 1 vaniliáscukor. Az összetevőket jól kikeverjük. A sűrű masszát olajba mártogatott evőkanállal forró olajba adagoljuk. Forgatva arany barnára sütjük. (Miután a fánkok felemelkedtek az olaj felszínére, én lehalkítottam a tüzet. Ha jól eltalálod a sütési hőfokot, maguktól forgolódnak az olajban. Időnként újra feltekertem a gázt.)Papíron lecsöpögtetni, aztán megporcukrozhatjuk vagy cukrozott dióba (fahéjba) is lehet forgatni. Mi különböző lekvárokkal fogyasztottuk. Szerintem ez az adag nagyon kevés, hárman dupla adagot meg bírtunk enni. (Én a dupla, tripla adaghoz sem szoktam 2 ek cukornál többet tenni.) S még egy kis boszorkányság:-) Párom édesanyja a fánkok mellé mindig tejszínhabot tálalt fel, amelybe pár kanál barack vagy eperlekvárt kevert (és azzal verte készre). Majd ebbe mártogattuk a fánkokat. 

Egy tél végi hét Vízcseppmesterrel...

Álmos, tél végi hét, bezárva a négy fal közé. Érzi ő is, érzem én is. Valamit tenni kellene, valamit csinálni, de sürgősen, ha már nem rohanhatunk neki a hideg februári napnak. Ha már nem haraphatjuk nyakon a kutyaütő telet, nem kergethetjük szanaszét a délelőtti ködöt. Tétován botorkálunk forró teás bögrével kezünkben, hátha lépteink felgyorsítják a perceket. Előkerülnek a festékek, ollók, ragasztó, színes papír és lassan belesüppedünk az alkotás csodálatos, mindent feledtető világába. Lassan értelmet kapnak az ólmos percek, a fáradt tekintetekben kíváncsiság csillan. És elindul valami…Nevetés hangja száll az asztal fölött, feledésbe merülni látszik a borongós reggeli eszmélés. És kihozzuk a legjobbat a percekből, amire csak tehetségünkből telik. Készülnek a maszkok, álarcok, vidám „pofák”. Először még egyszerű, hiszen a képzelet és a valóság találkozik egy vékony tengelyen és a nyuszi, napocska, mackó hamar alakot ölt az alkatrészek halmazából. Aztán jönnek a nehezebb feladványok: batman, kalóz, spiderman, amelyek egyre mélyebb ráncokat rajzolnak a homlokomra(vajon, hogyan nyerhetek csatát egy hollywood-i designal szemben?)Az utolsó kérésnél majdnem feladom (de aztán mégsem): - anya Vízcseppmestert szeretnék! És rám néz kicsit félrehajtott fejjel, alulról pislogva, azzal az átható kék szemeivel és lágyan hozzáteszi:-Légyszíves! Lehet ennek ellenállni…csak tudnám ki az vagy mi az? De azért vagyok én az anyuka, hogy megoldjam- gondolom én, és valószínűleg pont erre gondol ő is, amikor meghitt bizalommal simítja végig a karom. A következő fél óra mókásan telik. Indul a gyermek kikérdezésével, aki mint kiderül, csak körvonalaiban tudja elmondani ki is ez a figura (leginkább arra emlékszik vele kapcsolatban, hogy kék:-), mert nem nézzük azt a mesét, amiben fellelhető lenne. Sebaj, elő egy minimaxos újság, hátha…de csak hátulról látszik a mester, és valóban kék:-) Végül a mindig kéznél levő internet segít. Megszületik Vízcseppmester az ebédlőasztalon. A gyerek ragyog, és anya is ragyog. Ennek örömére kiutal egy bónusz adag cappucinót magának. Végre felszakad a köd, a bágyadt napsugár bekúszik a függöny résein és sárgászöldre festi az ebédlőasztalt. A capuccinóból keserédes illat kúszik a konyha felett, amikor megjelenik az ajtóban a gyermek kócos feje. –Anya, légyszi, a Tűzmestert is! :-)    

   

Meghökkentő hálótársak

A gyerekek csodálkozásra késztetnek minket „okos fölnőtteket”. Az egész lényük, működésük kész rejtély:-)) Ma este elgondolkodtam egy megmagyarázhatatlan jelenségen, mármint legalábbis számunkra megmagyarázhatatlan, mert persze a gyerek pontosan tudja a miértekre a választ. Történetesen, miért kell az állandó hálótársakon kívül (ami nálunk az alábbi egyedekből áll: Nyunyiga, Boribon, Kisvakond, Kippkopp+ Mézike, Hóbuci (ezek mackók) +Muffin, Hamish, Trudi (ezek kutyák) mellé még egy Anne nevű nyúl, egy gyümölcsevő denevér + 1 üveggolyó, 1 levelibéka, 1 ujj gördeszka az alváshoz? De feltűnik néha a paplan alatt néhány mighty beans, kis motor, színváltós kocsi, cipelő cica (Berg Judit után szabadon), műanyag fényképezőgép, dinoszaurusz. Persze ez még talán nem is annyira meglepő, hiszen a fenti tárgyak a mindennapi játék elemei, ám lapulnak teljesen meghökkentő képződmények is a párna alatt. Egy kép, amit korábban rajzoltam neki, csipesz, konzervnyitó, kő, baba zokni, szájkrém, kínai evőpálca:-)) A kis gyűjtögető!…mert ugye sohase lehet tudni mi történik az éjszaka folyamán, amikor hirtelen szükségünk támad a fenti tárgyakra:-))

Világok harca

Építeni jó dolog! Jó, mert egy újat alkotni a két kezünkkel csodálatos érzés. Mert jobb esetben azt építhetünk, amit akarunk! Amikor túl vagyunk az első három éven, a gyermek már nemcsak rombolni szeret, hanem ráérez az alkotás örömére, és ha ideje korán nem öljük ki belőle ezt a vágyat, talán attitűdjévé válik az alkotás, a részekből egészet létrehozni, magával ragadó érzése. Építeni jó dolog, mert közben sohasem volt és lesz világokat álmodhatunk! Miközben szárnyal a fantáziánk rengeteg tapasztalattal leszünk gazdagabbak. Olyan tapasztalatokkal, amelyeket egész életünkben kamatoztathatunk.

Az építkezéshez három dolog elengedhetetlen: hely, építőanyag, építőmester. Nálunk adott mindegyik paraméter. Először a megablocks kockák költöztek be, aztán a virág alakú korongépítő, őt követte a duplo, aztán a fakockák vették át a terepet, végül egy bőrönd tüskeépítő és a lego. És építünk: reggel ovi előtt, délben ovi után, délután pihenés képen, este lefekvés előtt.  Hétvégén pedig ébredéstől, szempilla csukódásig. Ha már minden beépült, jöhetnek a párnák, takarók vagy wc papír gurigák és faágak, tobozok, kövek. Itt egy vár áll, ott egy autómosó, amott egy űrközpont, a sarokban sátorba költözik a mackó család, kalózhajó lendül támadásba a polcon. Ezek a világok néha harcba is szállnak egymással. A várból katonák lövöldöznek az űrhajóra. A kalózhajó megtámadja a sátorban piknikkelő mackókat és akkor még nem is szóltunk a kanapén, párnákból emelt tűzhányóról, ami pont ekkor tör ki és sodorja mindezeket az óceánba. De semmi baj, mert máris érkezik a legókból emelt óceánjáró, ami természetesen mentőhajó is egyben és azonnal kimenti a kalózokat, katonákat, mackókat. A világok harcában az a legjobb, hogy mindig győz a jó, hogy soha senki sem hal meg (igaziból:-) és soha senkinek sem fáj semmi. És mi rendületlenül kerülgetjük, a felépült világokat. Kerülgetjük a gyerekszobában, az ebédlőben, a nappaliban és néha a legelképzelhetetlenebb helyeken is. De nem bánjuk, hiszen néha engedélyt kapunk, hogy mi is segíthetünk ezeket a világokat létrehozni. És akkor bizony nagyon jó! Jó lehuppanni a szőnyegre és rakosgatni a kockákat, nyomkodni a legókat, tűzködni a tüskéket…Még akkor is, ha mi már csak segédek, másodhegedűsök lehetünk. A gyermeki fantázia sokkal intenzívebb, mint a felnőtteké. Ők három boros dugóba, egy üveggolyóba és négy hurkapálcába is bele tudnak képzelni egy futballstadiont. Egyszerre elszomorodom és önt el a nyugalom, amikor végignézek a gyermek keze által teremtett világon. Elszomorodom, mert rájövök, hogy végzetesen felnőttem. Felnőttem és gúzsba kötnek a felnőttségem láncai. Én már soha sem fogok világokat látni pár színes kockában. Ugyanakkor megnyugtató, hogy az ő világából még akármi is lehet. És bár ezek a világok nagyon mások és néha harcba is szállnak, mégis sok közös van bennük. Mindegyik hordozza magában a lehetőséget: egy jobb, színesebb, élhetőbb és békésebb világra. Amit, talán pont ez a szőke, kék szemű kis „építész” fog megteremteni!  

 

Bodza Anyó gondoskodik

Előadás volt az oviban. Szeretni való történet Kisvakondról (Zdenek Miler), aki meg akarta gyógyítani barátját, az egérkét. E nemes célból pedig felkerekedett és bejárta a világot, hogy kamillavirágot szerezzen a gyógyításhoz.  A gyermek emlékezett, arra; ami nekem már rég a feledés homályába veszett. Egy náthás téli estére, amikor takaró alatt kellett inhalálnia.  Kamillavirágból, bodzából és mentából főzött tea fölött vette a mély levegőket, fején puha takaróval és szenvedett. Nem kicsit. Átéreztem a helyzetét, hiszen élénken élt a kép a fejemben arról a kislányról, aki könnyek között toporzékolt, amikor ugyanilyen módon próbálták kikergetni testéből azt a fránya meghűlést. Valamivel a kanna felett kellett tartani a gyermeket, így kelt életre Bodza Anyóka, aki, mint tudjuk, bent lakik a kannában, és ha nagyon erősen nézzük a teafüvet, akkor kilép, hogy mesét mondjon. Andersen csodálatos meséjének csak a címe jutott eszembe, de ha már belekezdtem a történetbe, hát folytattam. Nem tudnám felidézni, miről is szövődött a mese fonala, de róla szólt; arról a kis szenvedő, szőke fürtös fejecskéről a takaró alatt.

A Magyar Értelmező Kéziszótár így ír a gondoskodás szó jelentéséről = eltart, ellát, istápol, segít, gyámolít, támogat, gondoz, gondját viseli, gondja van valakire, ápol, táplál, törődik valakivel, felkarol, pártfogol, szemmel tart, foglalkozik valakivel…Gondoskodni sokféleképpen lehet, de csak egyféleképpen érdemes. Szívvel és lélekkel. Különben, csak rideg, kötelességtudat és a fenti lexikonszerű meghatározás marad.

Vannak gyerekek, akiknek a legjobb ételek jutnak, de soha egy Neked sütöm sütemény. Akiknek drága ruháik vannak, de soha egy Neked varrtam jelmez. Akiknek a legújabb játékok hevernek a szobában, de soha egy Neked rajzoltam, építettem, barkácsoltam figyelmesség vagy kuporodjunk össze a szőnyegen együtt lét nem adatik meg. Akik a legkiválóbb iskolába járnak, de soha egy „anyaszendvics”, egy gondosan elrejtett meglepetés nem jár az uzsonnához, akikkel nem örülnek együtt, a füzet szélén ragyogó csillag miatt. Akiknek megszámolhatatlan könyvük van, de nincs, aki oda üljön az ágyuk mellé mesélni, meghallgassa és megvigasztalja őket. Nincs egy történet, ami róluk szólna. Ezek a gyerekek bár mindenük megvan: szomorúak, magányosak és folyton dideregnek. Mert bár „gondoskodnak” róluk, a melegség mégis hiányzik a „nagy gondoskodásból”. Hiányzik az a vékony pókhálószerű fonal, amelyet az emlékezés sző nap, mint nap, hosszú évek alatt. Emlékezés az apróságokra, az érintésekre, a kicsi titkokra, Bodza Anyóra, a csak Neked dolgokra. Egészen addig, amíg a vékony pókhálóból vastag és erős, elszakíthatatlan kötél sodródik. 

Varázsüveg

Alig vártam, hogy megszólaljon. Hogy azt mondja: mama szeretlek! Lehessen beszélgetni, vitatkozni, meséljen arról, ami vele történt, milyen boldogság vagy bánat érte, mik a vágyai, álmai. Aztán végre megtört a csend. Azóta beszél, mit beszél: csacsog, felesel, érvel, dühösködik, cseveg, megmond, fantáziál, szembeszáll, kritizál... És én próbálok, jó hallgató közönség lenni. Néha nehéz. Fáradtan egy igent, vagy nemet kinyögve lankadatlan figyelemmel lenni. Lelkesedni egy szürke kőért vagy megmagyarázni miért nem lehet megérinteni a csillagokat. Belül mosolygok. Egy hosszú körmondat közben arra gondolok: kellene egy varázsüveg! Összegyűjteném a falak között pattogó hangfoszlányait és eltenném azokra a napokra, amikor elmegy. Mert bizonyosan bekövetkezik majd az a nap, amikor becsukódik mögötte az ajtó. És tudom nagyon fog fájni a csend, amit maga után hagy. Akkor jó lenne kinyitni a varázsüvegem és szabadjára engedni a hangjait. Önző módon, újra- és újra hallgatnék mindent...

Nyunyiga

Nyunyiga. Avagy máshol: Rongyi, Rágcsa, Szopifül. Bizonyára mindenki ismeri, de aki nem, annak a kedvéért álljon itt, egy kis ismertető, ama valamiről… Nálunk éppen öten vannak, a többpetéjű ikertestvérek. Főbb vonalakban persze rendkívüli hasonlóságot mutatnak. Mindegyik puha, pont olyan odabújni, ölelgetni való. Mindegyiknek van legalább négy sarka, vagy csücske, ahogy tetszik. Némelyiken még egy kis csomó is feszít a nyomaték kedvéért. Ja, és jellegzetes szaguk van, amely hol intenzívebb, hol éppen csak leheletnyit érződik, annak függvényében mennyi ideje van használatban, de a legjobb reklámmal kínált mosópor sem képes, véglegesen semlegesíteni sajátos illatállományukat. Lehet rágni, szopogatni, morzsolgatni, gyömöszkélni, simogatni…Nálunk egy egér, két maci, egy kutya és egy víziló képviseli a díszes társaságot. Lassan kinövünk belőle. Már csak az alváshoz használjuk, de akkor is inkább megszokásból. Soha sem hittem, hogy hiányozni fognak és valaha szomorkodni fogok miattuk. Most mégis, mert ez egyúttal azt is előre vetíti, hogy fél lábbal már kikandikálunk az apró gyerekkorból. Már nem igényli minden pillanatban a közelségem. Már saját élete van, ami tőlem független és működő: angolt tanul, úszik, hozzá jönnek és ő megy át másokhoz játszani, születésnapozni hívják, jelmezbálba hivatalos, színházba jár és barátokat gyűjt itt –és ott. Barátokat, akik fontosak és egyre fontosabbak lesznek számára. És lassan belecsúszunk egy másik még ismeretlen világba. Ami bizonyára rengeteg kellemes és érdekes dolgot tartogat számunkra, ugyanakkor az ismeretlensége, kiszámíthatatlansága miatt, egyszerre ijesztő is.