Érdekes felmérésről számolt be egy régebbi interjújában, Ranschburg tanár úr. Megkérdezték a szülőket, hogy mely viselkedési formákat, cselekvéseket, tulajdonságokat jutalmazzák gyermeküknél és melyeket büntetik. A legtöbben a tanulmányi eredményeket említették, mint fő büntetési és jutalmazási forrást, illetve a palettát mindkét oldalon színesítette a különfoglalkozásokon való részvétel, az iskolai magatartás, az otthoni rendrakás, csúnya beszéd és ehhez hasonló viselkedési attribútumok. Viszont szóba sem kerültek olyan emberi normák, mint segítőkészség, őszinteség, tisztesség, becsület, bátorság, önfeláldozás, udvariasság, előzékenység, barátság, kitartás stb. Az eredmény önmagáért beszélt. Ranschburg tanár úr feltette a kérdést: mit várunk a gyermekeinktől? Mi alakítjuk őket olyanná, amit később elrettenve figyelünk és értetlenül kérdezzük, hogyan vált ilyenné a gyerek. Érdemes tehát elgondolkodnunk, hogy mi fontos igazán. Mi építi gyermekünk jellemét, mitől válik szerethető, kiegyensúlyozott és nem utolsó sorban boldog felnőtté. Vajon hányszor jut eszünkbe, hogy ne csak a látható teljesítményt dicsérjük meg, hanem kicsit mélyebbre ássunk és keressük meg gyermekünk pozitívumait? Vajon elgondolkodtunk-e egyszer is azon, hogy ha megbüntetjük a széthagyott ruháiért, a kiborított kakaóért, akkor attól vajon jobb ember lesz-e? Vajon formálja-e ez a szidás, büntetés emberi jellemét? Természetesen, ahogy az előadáson is elhangzott, nem nagy dolgokra kell gondolni, hanem hétköznapi apróságokra, amelyből később építkezni tud a gyerek és reméljük egy hasonló helyzetben eszébe jut, mit, miért kell tennie.
Mert igen meg kell dicsérni, ha helyesen megoldotta az óvodai feladatlapot, de ha a felajánlott könnyebbik megoldás helyett ő mégis a nehezebbet választotta, akkor azt kell kiemelni, mert így megerősítjük benne, hogy érdemes próbálkoznia az erejét meghaladó dolgokkal is. Ha az úszásversenyen jól szerepelt, akkor azért dicséret jár, de ha megkérdezik, hogy azért kapott aranyérmet, mert ő úszott a leggyorsabban és erre a gyermek elmeséli, hogy nem, hanem mindenki, akinek az első úszóversenye volt ilyen érmet kapott az edzőtől, akkor ezért még inkább dicséret jár. Nagy dolog egy óvodástól, hogy ekkora önfegyelemről tett tanúbizonyságot, mert nyilván szerette volna azt mondani, hogy igen ő úszott a leggyorsabban, de nem mondta…És ha a játszóházban megsérül a barátja, ő pedig azonnal segítségért szalad megszakítva a játékot, amibe belemerült, akkor ezt feltétlenül szóvá kell tenni, kiemelve ennek a pozitív hozadékát. De ha elmeséli, hogyan bántották az udvaron az egyik csoporttársukat, bár ő csak nézte és nem vett részt a gonoszságban, azért nem jár dicséret. Viszont szóvá kell tennem, hogy a helyes cselekedett ebben az esetben az lett volna, ha a többieket eltéríti ettől a szándékuktól és megvédelmezi a gyengébbet.
A Tanár úr szerint ilyen egyszerű…én csak reménykedni tudok benne, hogy valóban így van.Végül álljon itt ajánlóként (a teljesség igénye nélkül) pár könyve, amelyet érdemes újra és újra kézbe venni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése